I'm in Turkey and I love it!: Félidei helyzetjelentés :)

İsmét mozgalmas másfél hét áll a hátunk mögött. Pörögnek az események a projekten és a privát életemben egyaránt, ezért nehéz az írásra időt szakítani, de nem adom fel! :)

Az idő továbbra is jó, miközben e sorokat körmölöm, hátsó felemet napoztatom a tengerparton. Budapestre - 1 fokot mutat a telefonom. Kitartás odahaza!

A közösségi munkánkat illetően lassan kész leszünk a színdarabbal. Szöveget írtunk, lefordíttattuk törökre, díszletet festünk, kellékeket és jelmezeket készítünk, próbálunk, mindezt jó hangulatban, sok nevetés közepette. Szerencsére, a csapat lelkesedése, pozitív és nyitott hozzáállása, az együttélés apró nehézségei ellenére is tovább erősödött.

Lezajlottak az első interkulturális estek (olasz és magyar), melynek során prezentációk, videók, zenék segítségével mutatjuk be a kultúránkat. Az országunkra jellemző tipikus ételeket főzünk és szolgálunk fel vacsorára. Természetesen, az édességek és a nemzeti (vagy éppen a boltban vásárolt) alkoholos italok fogyasztása is az esték szerves részét képezik. :) İnşallah, a magyar estünk is jól sikerült, gulyással és Sára szuper zöldséges curry-jével, prezentációjával, falatkákkal és persze pálinkával.

November 10-én különleges élményekkel teli napot töltöttünk együtt. Ez a nap a Török Köztársaság alapítójának, Mustafa Kemal Atatürk halálának évfordulója. Reggel 9-kor egész országban megáll az élet, egy perc néma tiszteletadás, majd megemlékezési ceremóniák zajlanak. Seyhan, az alapítvány vezetője elvitt minket a középiskolába ahol tanít, így a tanulókkal együtt mi is részt vehettünk az eseményen és a diákok által tartott előadáson. Szuper rendes, még egyen pólókat is kaptunk a jeles nap alkalmából. Az ünnepség után a tanárokkal együtt teáztunk és kávéztunk. Kaptunk némi szabadidőt a zeneteremben, ahol (a sok zenében tehetséges önkéntes barátomnak köszönhetően), igazi kis jamboree kezdődött, szünetben a tanulók is csatlakoztak és közösen folytatódott a rögtönzött muzsikáláshoz. :)

Az iskolai látogatást követően a Mersini teknőskórházba látogattunk. Nem mindennapi élmény volt ezeket a szabadon elő, hatalmas ősi teremtményeket testközelből megcsodálni és óvatosan simogatni... Ugyanakkor ismét visszaköszön az emberi kegyetlenség... A kis betegek egy részét halászok hálója sebesítette meg, de volt nem egy szerencsétlenül járt jószág, akinek a fejét közvetlenül bántották és törték be valamilyen kemény tárggyal. Nagyon bízom benne, hogy mindannyian meggyógyulnak.

Kora délutánra járt az idő, Seyhan elvitt minket ebédelni egy különleges tradicionális török étterembe. A specialitás "TarMer" nevű (mozaik fantázianév a 2 város, Mersin és Tarsus nevéből) leves, ami saját találmánya a tulajdonosoknak. Food porn, gaszrorgazus a javából...

A nap még nem ért véget. Következő célunk a közeli Çevdosan üzem volt, ahol a kommunális hulladék összegyűjtését, szelektálását és préselését végzik. Az így keletkezett végterméket ezután más vállalatoknak értékesítik, akik újrahasznosítják a hulladékot. A manager hölgy nagyon kedves volt, körbevezetett minket, válaszolt a kérdéseinkre és ajándékot is kaptunk. Kivételes élmény volt, megismerni a folyamatot, a működést és hihetetlen tapasztalat volt a gigantikus hulladék hegyek között sétálni. Napi szinten 2-5 tonnát dolgoznak fel, nem is merek belegondolni, ha ők nem lennének, hol végezni ez végeláthatatlan mennyiségű folyamatos hulladék-áradat... A legérdekesebb személyes tapasztalat, hogy legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem volt büdös... De borzasztóan monoton és nem túl hálás feladat lehet egész nap egy futószalag mellett állni (akár több műszakban) és hulladékot szelektálni. Becsüljük, meg amink van...

A part takarítás továbbra is a napi munkánk része, de sokszor elkeserítő és bosszantó. A már bezacskózott, egy helyre gyűjtött szemétlerakatainkat az időjárás szétmállasztja, állatok, emberek (?) kinyitják, megrongálják a zacskókat, a szél ismét szanaszét viszi a szemetet (és szedhetjük fel ismét)... Újra kell zsákolnunk mindent, sok-sok 10 négyzetméteren, mielőtt még rosszabb lesz a helyzet. Remélem hamarosan tényleg elviszik... Némileg kételkedem, találkoztam néhány viharvert zsákkal, ami már egyszer újra volt ily módon.

Volt egy bulis esténk Mersinben, a parti sétányra ültünk ki beszélgetni és módjával borozgatni, több helyi fiatal is csatlakozott hozzánk. Többek között egy Pablo nevű Argentin srác, aki már lassan egy éve utazgat egy hátizsákkal a világban (a hétvégére vendégül is láttuk magunknál pár napra). Vidám beszélgetésinket a helyi rendőrök szakították félbe... Elvileg nem nagyon szabadna az utcán alkoholt fogyasztani, de valószínű csak unatkoztak és nem volt mindennapi látvány ennyi vidám fiatal Európa minden részéről. Szerencsére elég lazák voltak, egy ejnyebejnyével és a maradék kiöntésével megúsztuk (már aki nem volt olyan élelmes, hogy egyből betegye a táskájába :P).

A jövőmet illetően is gyökeres változások történtek, egyik esemény követi a másikat, felfoghatatlan tempóban. A vakációm vége fele közeledbe, Fethiyeben csapott le rám az érzés, hogy itt szeretnék (itt fogok!) maradni Törökországban és tovább folytatni a missziómat. Amit itt megtanultam, hogy bármi lehetséges, bármi sikerülhet, higgyek önmagamban és ne engedjem el az álmaimat. Ne álmodjam az életet, hanem éljem az álmot. Bármennyire is elcsépelt, giccses Coelho-idézetnek hangzik, 1 héten belül valósággá vált a hirtelen elhatározás. Jelentkeztem egy 10 hónapos EVS-re Şanliurfába. Az alapítvány a már Törökországban tartózkodó szír menekülteknek segít a nyelvtanulásban, boldogulásban és eligazodásban, az országban (tréningek emberi, állampolgárságot és menekültek megillető jogokban, munkavállalás, lakhatás...) valamint integrálódásban (interkulturális és sport programok, szabadidős programok szervezése). Önéletrajz küldése, majd Skype interjú, aminek a végén közölték, hogy várnak szeretettel a programra és töltsem velük a hétvégét, meghívnak. Egyik percről a másikra vett új irányt az életem. Életem első tetoválására is sor került... :)

A meghívást természetes elfogadtam, péntek este már a buszon robogtam (egy napos kitérővel először Gaziantep -a baklava fővárosa- felé). Egy másik magyar önkéntessel szerveztük a találkozót hetek óta. Nos, az utolsó pillanatban, a találkozó előtt eltűnt, annak ellenére, hogy online volt, egy üzenetemre és hívásomra sem válaszolt a mai napig. (Innen is üzenem neki, hogy köszönöm a korrektségét! :).

Szerencsére a jó emberek megtalálnak. Az éjszaka közepén érkeztem Gaziantepbe, városi busz már nem járt, egy percen belül beszélgetésbe elegyedtem pár fiatalemberekkel. Nagyvonalúan elfuvaroztak a hotelbe és másnapra meghívtak, hogy töltsem a régi baráti társaságunkkal a délutánt. Másnap korán keltem, körbejártam a városközpontot, a bazárt, a Gaziantepi várat. Kelet, Törökországnak egy teljesen más arcát mutatta, mint amit eddig megismertem. Az emberek visszafogottak, vallásosabbak, maga város, mint egy időutazás: Patinás kőházak, többszáz éves karavánszerájokból kialakított kávézók (han-ok), fürdők, dzsámik és épületek. Az élet az utcán zajlik, mintha az egész óváros egy piac lenne: az éttermek előtt sütnek, árulják a zöldségeket, gyümölcsöket és kézműves portékákat. Antep a világ egyik gasztronómiai fővárosa, több mint 600 különböző török étellel. Egy több mint 500 éves, anno karavánszerájként működő ősi épületben élveztem a török kávét, az élőzenét és a napsütést. Délután új barátaimmal vízipipáztunk, teáztunk és beszélgettünk. Marasztaltatlak, egyikük édesanyja tradicionális Gaziantepi vacsorával készült a társaság részére. Muszáj volt tovább mennem Şanliurfába az új alapítványomhoz, ezért vissza kellett utasítanom... (Majd legközelebb). Elvittek az állomásra, megvárták velem a buszt... Semmibe nem engedtek anyagilag beszállni, a buszjegyért is erőszakosan kellett fellépnem, hogy márpedig ez az én költségem. Őszintén, minden hátsó szándék és viszonzás reménye nélkül tettek mindent, konkrétan kinevettek, amikor be akartam szállni a számlába. Mindig megdöbbent, de ott tényleg ilyen önzetlen és vendégszerető emberek élnek.

Késő este érkeztem meg Urfába. A közel egymilliós városban nagy arányban élnek kurdok, szírek és egyéb arab kisebbségek, teszik mindezt békében. Jövendő lakhelyem a város központjában, egy szuper tágas, 3 erkélyes apartman a 6. emeleten, pazar kilátással a szemközti modern és zöld parkra. Nem kicsit voltam megelégedve. A török projekt koordinátorom Betül, és Büsra (egy hasonló alapítványnál dolgozó leányzó), szuper aranyosak voltak, egy hosszú beszélgetésre és közös teázásra futotta, utána eltettük magunkat holnapra. Másnap közös bőséges reggelire hívott Büsra, a város egy felkapott, autentikus reggelizőjében, hihetetlen mennyiségű különleges helyi specialitással…. Eddig nem hittem volna, hogy lehet 2 órán át reggelizni, de nagyon is lehet… pláne ilyen jó társaságban! Teli hassal csatlakoztunk Betül-höz a tréningközpontban, megismertem Ibrahimot, az alapítvány vezetőjét. A hétvégéken tréningek zajlanak arab nyelvű tolmáccsal, a lakhatással és munkavállalással kapcsolatos előadásra csatlakoztunk be, Büsra fordított nekem angolra. A tréning informális volt, játékokkal, közös teázással a szünetekben, ebéddel a végén oklevél-osztással. Kisebb érzelmi sokkot éltem át, párszor a sírás fojtogatott. Ott volt 30 fiatal felnőtt szíriai a tréningen, jól öltözöttek, kedvesek, nyitottak, életvidámak, nevetnek, tanultak, jónéhányan angolul is beszéltek (ennyit a „migráns terroristákról”). Mindezt annak ellenére, hogy egy polgárháború elől menekülve nem lehetett egyszerű múltjuk és egy új országban igyekeznek épp mindent újraépíteni a semmiből, mindezen akadályokat könnyebben kezelve, mint az átlag nyugat-európai ember a napi problémáit. Igen, itt van egy ország, ami nem gyűlöl, hanem segítő kezet nyújt. Itt van egy alapítvány, ami 100%-ig önkéntesből szerveződik, akik a szabad idejükben jönnek és segítenek, egyenlő emberként kezelnek mindenkit. Itt van egy város, ahol a kisebbség nagyobb, mint a többség, mégis béke, biztonság és kulturális sokszínűség van. Érzem, ha a világot nem is fogom megváltani, de tényleg valami fontosat és jót tehetek majd 10 hónap alatt.

A tréning végén az önkéntesekkel átmentünk az 5 perccel arrébb található központunkban, irodánkba, kicsit beszélgettünk és átbeszéltük a projekt részleteit, majd a lányokkal egy szír büfében ettünk egy igazi falafelt (150 forintért:D) és egy bájos kávéházban pletykáltuk át az estét, a jövőbeli utazásainak tervezgetve. A kávéház mellett találtunk egy helyet, ahol ingyenesen kezdhetünk el tanulni arabul, elhatároztuk hogy majd belevágunk. Visszafele sétálva forró salep-et kortyolgattunk (édes, meleg tej, keményítővel és fahéjjal -yum...) Olyan jól éreztem magam velük, hogy bevállaltam az éjféli buszt, 9 óra utazás után reggel kezdtem a munkát Kazanliban… Totál megérte!