2017. november 15., szerda

Félidei helyzetjelentés :)



İsmét mozgalmas másfél hét áll a hátunk mögött. Pörögnek az események a projekten és a privát életemben egyaránt, ezért nehéz az írásra időt szakítani, de nem adom fel! :)

Az idő továbbra is jó, miközben e sorokat körmölöm, hátsó felemet napoztatom a tengerparton. Budapestre - 1 fokot mutat a telefonom. Kitartás odahaza! 

A közösségi munkánkat illetően lassan kész leszünk a színdarabbal. Szöveget írtunk, lefordíttattuk törökre, díszletet festünk, kellékeket és jelmezeket készítünk, próbálunk, mindezt jó hangulatban, sok nevetés közepette. Szerencsére,  a csapat lelkesedése, pozitív és nyitott hozzáállása, az együttélés apró nehézségei ellenére is tovább erősödött.

Lezajlottak az első interkulturális estek (olasz és magyar), melynek során prezentációk, videók, zenék segítségével mutatjuk be a kultúránkat. Az országunkra jellemző tipikus ételeket főzünk és szolgálunk fel vacsorára. Természetesen, az édességek és a nemzeti (vagy éppen a boltban vásárolt) alkoholos italok fogyasztása is az esték szerves részét képezik. :) İnşallah, a magyar estünk is jól sikerült, gulyással és Sára szuper zöldséges curry-jével, prezentációjával, falatkákkal és persze pálinkával. 

November 10-én különleges élményekkel teli napot töltöttünk együtt. Ez a nap a Török Köztársaság alapítójának, Mustafa Kemal Atatürk halálának évfordulója. Reggel 9-kor egész országban megáll az élet, egy perc néma tiszteletadás, majd megemlékezési ceremóniák zajlanak. Seyhan, az alapítvány vezetője elvitt minket a középiskolába ahol tanít, így a tanulókkal együtt mi is részt vehettünk az eseményen és a diákok által tartott előadáson. Szuper rendes, még egyen pólókat is kaptunk a jeles nap alkalmából. Az ünnepség után a tanárokkal együtt teáztunk és kávéztunk. Kaptunk némi szabadidőt a zeneteremben, ahol (a sok zenében tehetséges önkéntes barátomnak köszönhetően), igazi kis jamboree kezdődött, szünetben a tanulók is csatlakoztak és közösen folytatódott a rögtönzött muzsikáláshoz. :) 

Az iskolai látogatást követően a Mersini teknőskórházba látogattunk. Nem mindennapi élmény volt ezeket a szabadon elő, hatalmas ősi teremtményeket testközelből megcsodálni és óvatosan simogatni... Ugyanakkor ismét visszaköszön az emberi kegyetlenség... A kis betegek egy részét halászok hálója sebesítette meg, de volt nem egy szerencsétlenül járt jószág, akinek a fejét közvetlenül bántották és törték be valamilyen kemény tárggyal. Nagyon bízom benne, hogy mindannyian meggyógyulnak. 

Kora délutánra járt az idő, Seyhan elvitt minket ebédelni egy különleges tradicionális török étterembe. A specialitás "TarMer" nevű (mozaik fantázianév a 2 város, Mersin és Tarsus nevéből) leves, ami saját találmánya a tulajdonosoknak. Food porn, gaszrorgazus a javából...

A nap még nem ért véget. Következő célunk a közeli Çevdosan üzem volt, ahol a kommunális hulladék összegyűjtését, szelektálását és préselését végzik. Az így keletkezett végterméket ezután más vállalatoknak értékesítik, akik újrahasznosítják a hulladékot.  A manager hölgy nagyon kedves volt, körbevezetett minket, válaszolt a kérdéseinkre és ajándékot is kaptunk. Kivételes élmény volt, megismerni a folyamatot, a működést és hihetetlen tapasztalat volt a gigantikus hulladék hegyek között sétálni. Napi szinten 2-5 tonnát dolgoznak fel, nem is merek belegondolni, ha ők nem lennének, hol végezni ez végeláthatatlan mennyiségű folyamatos hulladék-áradat...  A legérdekesebb személyes tapasztalat, hogy legnagyobb  meglepetésemre egyáltalán nem volt büdös... De borzasztóan monoton és nem túl hálás feladat lehet egész nap egy futószalag mellett állni (akár több műszakban) és hulladékot szelektálni. Becsüljük, meg amink van... 

A part takarítás továbbra is a napi munkánk része, de sokszor elkeserítő és bosszantó. A már bezacskózott, egy helyre gyűjtött szemétlerakatainkat az időjárás szétmállasztja, állatok, emberek (?) kinyitják, megrongálják a zacskókat, a szél ismét szanaszét viszi a szemetet  (és szedhetjük fel ismét)... Újra kell zsákolnunk mindent, sok-sok 10 négyzetméteren, mielőtt még rosszabb  lesz a helyzet. Remélem hamarosan  tényleg elviszik... Némileg kételkedem, találkoztam néhány viharvert zsákkal, ami már egyszer újra volt ily módon. 

Volt egy bulis esténk Mersinben, a parti sétányra ültünk ki beszélgetni és módjával borozgatni, több helyi fiatal is csatlakozott hozzánk. Többek között egy Pablo nevű Argentin srác, aki már lassan egy éve utazgat egy hátizsákkal a világban (a hétvégére vendégül is láttuk magunknál pár napra). Vidám beszélgetésinket a helyi rendőrök szakították félbe... Elvileg nem nagyon szabadna az utcán alkoholt fogyasztani, de valószínű csak unatkoztak és nem volt mindennapi látvány ennyi vidám fiatal Európa minden részéről. Szerencsére elég lazák voltak, egy ejnyebejnyével és a maradék kiöntésével megúsztuk (már aki nem volt olyan élelmes, hogy egyből betegye a táskájába :P).

A jövőmet illetően is gyökeres változások történtek, egyik esemény követi a másikat, felfoghatatlan tempóban.  A vakációm vége fele közeledbe, Fethiyeben csapott le rám az érzés, hogy itt szeretnék (itt fogok!)  maradni Törökországban és tovább folytatni a missziómat. Amit itt megtanultam, hogy bármi lehetséges, bármi sikerülhet, higgyek önmagamban és ne engedjem el az álmaimat. Ne álmodjam az életet, hanem éljem az álmot. Bármennyire is elcsépelt, giccses  Coelho-idézetnek hangzik, 1 héten belül valósággá vált a hirtelen elhatározás. Jelentkeztem egy 10 hónapos EVS-re Şanliurfába. Az alapítvány a már Törökországban tartózkodó szír menekülteknek segít a nyelvtanulásban, boldogulásban és eligazodásban, az országban (tréningek emberi, állampolgárságot és menekültek megillető jogokban, munkavállalás, lakhatás...) valamint integrálódásban (interkulturális és sport programok, szabadidős programok szervezése). Önéletrajz küldése, majd Skype interjú, aminek a végén közölték, hogy várnak szeretettel a programra és töltsem velük a hétvégét, meghívnak. Egyik percről a másikra vett új irányt az életem. Életem első tetoválására is sor került... :)

A meghívást természetes elfogadtam, péntek este már a buszon robogtam (egy napos kitérővel először Gaziantep -a baklava fővárosa- felé). Egy másik magyar önkéntessel szerveztük a találkozót hetek óta. Nos, az utolsó pillanatban, a találkozó előtt eltűnt, annak ellenére, hogy online volt, egy üzenetemre és hívásomra sem válaszolt a mai napig. (Innen is üzenem neki, hogy köszönöm a korrektségét! :). 
Szerencsére a jó emberek megtalálnak. Az éjszaka közepén érkeztem Gaziantepbe, városi busz már nem járt,  egy percen belül beszélgetésbe elegyedtem pár fiatalemberekkel. Nagyvonalúan elfuvaroztak a hotelbe és másnapra meghívtak, hogy töltsem a régi baráti társaságunkkal a délutánt. Másnap korán keltem, körbejártam a városközpontot, a bazárt, a Gaziantepi várat.  Kelet, Törökországnak egy teljesen más arcát mutatta, mint amit eddig megismertem. Az emberek visszafogottak, vallásosabbak, maga város, mint egy időutazás: Patinás kőházak, többszáz éves karavánszerájokból kialakított kávézók (han-ok), fürdők, dzsámik és épületek. Az élet az utcán zajlik, mintha az egész óváros egy piac lenne: az éttermek előtt sütnek, árulják a zöldségeket, gyümölcsöket és kézműves portékákat. Antep a világ egyik gasztronómiai fővárosa, több mint 600 különböző török étellel. Egy több mint 500 éves, anno karavánszerájként működő ősi épületben élveztem a török kávét, az élőzenét és a napsütést. Délután új barátaimmal vízipipáztunk, teáztunk és beszélgettünk. Marasztaltatlak, egyikük édesanyja tradicionális Gaziantepi vacsorával készült a társaság részére. Muszáj volt tovább mennem Şanliurfába az új alapítványomhoz, ezért vissza kellett utasítanom... (Majd legközelebb). Elvittek az állomásra, megvárták velem a buszt... Semmibe nem engedtek anyagilag beszállni, a buszjegyért is erőszakosan kellett fellépnem, hogy márpedig ez az én költségem. Őszintén, minden hátsó szándék és viszonzás reménye nélkül tettek mindent, konkrétan kinevettek, amikor be akartam szállni a számlába. Mindig megdöbbent, de ott tényleg ilyen önzetlen és vendégszerető  emberek élnek.

Késő este érkeztem meg Urfába. A közel egymilliós városban nagy arányban élnek kurdok, szírek és egyéb arab kisebbségek, teszik mindezt békében. Jövendő lakhelyem a város központjában, egy szuper tágas, 3 erkélyes apartman a 6. emeleten, pazar kilátással a szemközti modern és zöld parkra. Nem kicsit voltam megelégedve. A török projekt koordinátorom Betül, és Büsra (egy hasonló alapítványnál dolgozó leányzó), szuper aranyosak voltak, egy hosszú beszélgetésre és közös teázásra futotta, utána eltettük magunkat holnapra. Másnap közös bőséges reggelire hívott Büsra,  a város egy felkapott, autentikus reggelizőjében, hihetetlen mennyiségű különleges helyi specialitással…. Eddig nem hittem volna, hogy lehet 2 órán át reggelizni, de nagyon is lehet… pláne ilyen jó társaságban! Teli hassal csatlakoztunk Betül-höz a tréningközpontban, megismertem Ibrahimot, az alapítvány vezetőjét. A hétvégéken tréningek zajlanak arab nyelvű tolmáccsal, a lakhatással és munkavállalással kapcsolatos előadásra csatlakoztunk be, Büsra fordított nekem angolra. A tréning informális volt, játékokkal, közös teázással a szünetekben, ebéddel a végén oklevél-osztással. Kisebb érzelmi sokkot éltem át, párszor a sírás fojtogatott. Ott volt 30 fiatal felnőtt szíriai a tréningen, jól öltözöttek, kedvesek, nyitottak, életvidámak, nevetnek, tanultak, jónéhányan angolul is beszéltek (ennyit a „migráns terroristákról”).  Mindezt annak ellenére, hogy egy polgárháború elől menekülve nem lehetett egyszerű múltjuk és egy új országban igyekeznek épp mindent újraépíteni a semmiből, mindezen akadályokat könnyebben kezelve, mint az átlag nyugat-európai ember a napi problémáit. Igen, itt van egy ország, ami nem gyűlöl, hanem segítő kezet nyújt. Itt van egy alapítvány, ami 100%-ig önkéntesből szerveződik, akik a szabad idejükben jönnek és segítenek, egyenlő emberként kezelnek mindenkit. Itt van egy város, ahol a kisebbség nagyobb, mint a többség, mégis béke, biztonság és kulturális sokszínűség van. Érzem, ha a világot nem is fogom megváltani, de tényleg valami fontosat és jót tehetek majd 10 hónap alatt.

A tréning végén az önkéntesekkel átmentünk az 5 perccel arrébb található központunkban, irodánkba, kicsit beszélgettünk és átbeszéltük a projekt részleteit, majd a lányokkal egy szír büfében ettünk egy igazi falafelt (150 forintért:D) és egy bájos kávéházban pletykáltuk át az estét, a jövőbeli utazásainak tervezgetve. A kávéház mellett találtunk egy helyet, ahol ingyenesen kezdhetünk el tanulni arabul, elhatároztuk hogy majd belevágunk. Visszafele sétálva forró salep-et kortyolgattunk (édes, meleg tej, keményítővel és fahéjjal -yum...) Olyan jól éreztem magam velük, hogy bevállaltam az éjféli buszt, 9 óra utazás után reggel kezdtem a munkát Kazanliban… Totál megérte!

Török iskolában

Életem első tetoválása, a sikerem Skype interjúm után. :)

 Teknőseink :)


 Iskolai előadás

Megemlékezés as iskola udvarán

 Zenebona


Egyenpóló

Teaszünet

 Szeméthegyek

 Préselt alumínium







 Hotel reggeli

 #Gaziantep

 Óváros

 
 Kút

 Olivabogyók minden mennyiségben

 Antepi vár

 Cami


 Élőznene

 Han (Karavánszeráj)

 Turkish Coffee


 Utcakép

 Kebab <3

 Kilátás az apartmanból


 A reggeli! (egy része:)

 "Légy önmagad, én már önmagam vagyok"

 Kudish Coffee

 With Betül & Büsra


 Friends from Antep

 Háttérvarrás








2017. november 9., csütörtök

9 napos vakáció....



Alanya - Vissza a kalandok bölcsőjébe! Egy röpke látogatás erejére visszatértem Alanyába, amely 2 és fél évvel ezelőtt (a mára már mondhatni az életemet meghatározó) első látogatásom színhelye volt Törökországban. Soha nem utaztam kétszer ugyanarra a helyre, mert azt hittem, az élmények egyszeriek, nem megismételhetők. A mai itt töltött nap rácáfolt erre. A rengeteg kellemes emlék mellett, amik egymás után tértek vissza, már a kultúrát ismerve jártam körbe és fedeztem fel új utakat. (Hol van már az első kulúrsokk, a kézzel-lábbal mutogatás és 100 méter után eltévedés.) "Elveszni a hegyen" nem lehet kétszer ugyanúgy, de az eső utáni illat és levegő, a mesés táj és a boldogság ugyanaz. Nem bántam meg a kitérőt. A hegyen számtalan kincs, eldugott út vár felfedezésre. Ha tízszer indulnék neki, sem lenne kétszer ugyanaz.  Itt nincs szó hatalmas kerítésekkel izolált luxusvillákról, amelyeket a felsőbb rétegek felvásároltak maguknak évi pár napos pihenésük céljából. Ellenben szerény takaros kis házak, amelyek a történelmi romok, látnivalók közé ékelődnek, természetbe simuló zöld kertekkel, határok nélkül (boldogan kaparászó csirkékkel, elégedetten napozó macskákkal és kutyákkal) annál inkább. A helyi lakosok szerény táblákkal hirdetik, hogy megihatsz egy teát (kemény 75 forintért), friss dzsúzt, vagy gözlemét (török palacsinta) a teraszunkon. :) Éltem is a lehetőséggel... A balkonon kisgyerekek játszottak, a felnőttek ettek, tévéztek, szóval folytak a török délutáni kora esték.. . Hálás voltam, hogy egy melegítő çay erejére befogadtak otthonukba, és betekintést engedték a privát szférájukba. Az időjárás is nekem kedvezett... Kora délután még szakadt az eső, ahogy elindultam, mindent átjárt az erdő friss illata, a hegytetőre felérve már rám mosolygott a nap. A fő romokhoz próbáltam Múzeumkártyát venni, amivel 1 évig  ingyen be tudok menni minden múzeumba, Erasmusos lévén... Nem értették teljesen (igazából én sem:). Kártyát nem tudtam venni, viszont bemehettem ingyen. Oh la la, Törökország! :)
A hegyen rám esteledett, lefelé sétálva jöttem rá, hogy egész nap semmit sem ettem. Az éjszakai városra néző csodálatos panorámás, ugyanakkor szolid kis étterem pont jókor jött szembe velem. Mesés ételek, kiszolgálás és a lábamnál legelésző nyuszik közt töltöttem el jól megérdemelt exkluzív vacsorámat. A kikötőbe érkezve elő zenére lettem figyelmes egy çay bahceből (Teakert), kis téblábolás és huzavona után betértem. Egy idősebb férfi énekelt, nőnek öltözve, szőke dauerolt hajjal, a közönség 100% török... Nem nagyon tudtam hova tenni, mégis csodálatos volt a hangja. Próbáltam elvegyülni, de abból ítélve,  hogy az énekes(nő) sokáig nézett a dal közben, aztán egy emberként hátrafordulva, mosolyogva többször felém  tekintett  a közönség, meg a kapucnim ellenére sem nagyon sikerült :) Irulva-pirulva-zavarban, de ismét egy véletlen élménnyel lettem gazdagabb...

 Park
 Kikötő



 Jobb oldalt halványan, egy szivárványis befigyelt :)








Antalya: Másnap Antalya-ba vezetett az utam. Október 29-e a Köztársaság Napja Törökországban. Este a Cumhuriyet téren hatalmas ünnepség volt, több ezer ember gigantikus zászlókkal, tűzijátékkal együtt ünnepelte a 94. évfordulót és Mustafa Kemal Atatürk-öt... Serdar Ortaç, a híres török énekes is fellépett, katartikus élmény volt... (Hát, nem egy március 15-ei hangulat, bocsánat hogy mindig kibukik belőlem az összehasonlítás…). A napot egy új számomra izgalmas étel kipróbálásával zártam: Kokoreç-et ettem, ami apróra vágott báránybelsőség, külsőre olyan mint egy kürtőskalács, ízre a teperőhöz tudnám hasonlítani.

A következő napom pihenéssel, strandolással, nosztalgiázással telt (pontosan egy éve, ugyanebben az időben volt szerencsém itt tölteni pár napot). Kaleiçi gyönyörű, így a szezon vége felé alig van turista, a végtelenségig lehetne sétálni a hangulatos utcácskákban a napsütésben,  a víz mesésen türkizkék és tiszta, a kikötő festői a naplementében... A kötelező napozás és úszás megtörtént a Meydan  étterem privát strandján (legkedvesebb helyem Antalyaban), talán a legkülönlegesebb beach, ahol valaha jártam. Késő délután tovább hajszolva az élvezeteket egy törökfürdő felé vettem az irányt. Nos, eddig csak jó dolgokról írtam, de ezt a döntést ezúttal megbántam. Egy rövid idő után realizáltam, hogy a közel 100 éves masszőr pasi kicsit túllőtt az etiketten a "véletlen" nyúlkálást illetően. Rendre parancsoltam, de ellazulás helyett végig be voltam feszülve és a legkevésbé sem tudtam élvezni. Eddig csak jó tapasztalatom volt, nagyon  szerettem és élveztem a hamamot, de azt hiszem, most egy darabig pihentetem a dolgot. Zsákbamacskának nem olcsó mulatság. 







 Szállásom... Best in Antalya! :)




 Privát stand

 Caytime :)



Kaş: Új nap, új felfedezések... Nehezemre esett elindulni a gyönyörű kertből ami a szállásomat ölelte körül, a bőséges reggelit követően jó pár cay és kávé lecsúszott. Demre volt a következő úti célom. Pechemre későn érkeztem, minden zárva volt, Myra romok felé sétáltam (legalább kívülről lássam), de a tyúkólak és fóliasátrak között bolyongva a világ végén sötétedéskor rájöttem, hogy bizony unalmas estének nézek elébe, ha itt akarom tölteni az éjszakát. Elkaptam a következő buszt és késő este már Kaş-ba érkeztem. Igazi kis ékszerdoboz város rengeteg virággal, kis kikötővel az öbölben, teraszos házak, zöld növényzet, hangulatos teázók és éttermek! Másnap túrázni és a látnivalók felfedezésére indultam... Ókori színház (Antiphellos Antik Kenti), Kral Mezarı, Kő sírok (rock tombs). Utam során egy apró teknősbékával is találkoztam az út mentén!:) A séta "fáradalmait" egy sör kíséretében a kivételes szépségű fehér aprókavicsos Büyükçakıl plázson pihentem ki. Naplementekor felszálltam a Fethiye-be tartó buszra. Kivételes látvány volt a tenger mellett, szerpentines utakon élvezni a tenger látványát és az ezer színben pompázó naplementét...

 Kikötő
 
 Ókori színház (Antiphellos Antik Kenti)
 

 Kral Mezarı


 Rock tombs

 Büyükçakıl  plaji


 Főtér

 Port

 Relaxing

Csak 2 éjszakát terveztem maradni, de 3 lett belőle. Fülig beleszerettem a városba, a rengeteg mesébe illő tájba és kis faluba a környéken. A hostel remek volt, segítőkész tulajdonosokkal. Eléggé kétségbe voltam esve, mivel a szezonnak már vége, kevesebb a buszjárat (vagy egyáltalán nincs) így kétségessé vált, hogy az általam kiszemelt helyeket el tudom érni tömegközlekedéssel. Szerencsémre, a tulajdonos barátja felajánlotta, hogy egy kis összegért elvisz és megmutatja a legszebb látnivalókat. A legintenzívebb és legszebb napom volt az utazásom alatt... Az első megállónk Kayaköy (Kőfalu) "szellemfalu" volt. A török függetlenségi háború után, az itt élő görögöket kitelepítették, csaknem 1000 ház, templomok, iskolák, malmok romjai húzódnak elhagyatottan a domboldalon, amit egy fölrengés tovább pusztított. Leírhatatlan érzés volt körbejárni, a nem túl távoli múlt még ott lüktetettet a levegőben, szomorú és elragadó egyszerre. (Egy nagyon érdekes cikk a város történetéről: (http://tedeinturkey.com/2012/01/24/kayakoy-egy-igazi-szellemfalu-tragikus-tortenettel/). Vidámabb vizekre eveztünk, mégpedig a világ egyik legcsodálatosabb tengerpartjaként számon tartott kék lagúnához, Ölüdeniz-hez (Halott tenger)... A meseszép öblöt hegyek ölelik körbe, a közeli Babadag csúcsáról siklóernyősök hada repült, hogy a fehér homokba érjen földet. A környező hegyekben húzódik a Lykia útvonal, amely Törökország egyik leglátványosabb túraútvonala. A Pillangó-völgyet is útba ejtettük néhány fotó erejéig, majd Kabakban folytattuk túránkat. A hely érdekessége, hogy egy völgyben fekszik, kocsival nem lehet megközelíteni, egy kalandos 30-40 perces sétát követően lehet lejutni a tengerhez. Nyáron igazi pszichedelikus hippiparadicsom, karavánok, sátrazók, bungallow-k... Csönd, nyugalom, természet, lenyűgöző panoráma. Lefelé sétálva az volt az érzésem, hogy nem is Törökországban vagyok, hanem egy Tündérerdőben... :) Lassan sötétetedett, de visszafelé kocsikázva még pár photo pointot sikerült útbaejteni. Hálás vagyok, egyedül, busszal vagy stoppal megoldhatatlan volna a számtalan felfedezés....:) Az alkalmi guide-om nagyon előzékeny és kedves volt, rengeteget mesélt a környékről, a városról, kultúráról. Este az utcán belefutottam egy török esküvőbe élőzenével, mulatsággal... Csodálkozva néztem az elragadó eseményt, mire egy pohár italt a kezembe nyomva közelebb invitáltak. Úgy látszik, vendégszeretőből sosincs hiány… :)
Másnap Fethiye alaposabb felfedezése következett.... a tökéletes városom! Nem túl kicsi, nem túl nagy, kilométereken keresztül, kisebb-nagyobb öblökkel tarkított partszakasz, domboldalak csodás kilátással.... az élet kellemes tempójú, idilli. És a legjobb szezon után vagy előtt, a turisták seregeit kikerülve megvan a szépsége és a személyhez szóló hangulata a felfedezésnek. Az utazásaim során, a látnivalók nagy részében egy lélek sem volt rajtam kívül, így teljes nyugalomban élvezhettem a történelmi atmoszférát. A város jelképeként számon tartott, domboldalba vájt kősírokhoz vezető hosszú lépcsősorokat is bármiféle humán jelenlét nélkül tettem meg és egy cigaretta mellett gyönyörködtem az alattam elterülő városban.
Figyelmes lettem egy nagyobb közeli dombra, romokkal és török zászlóval (Ez az egyik, a végtelen sok dolog közül amit nagyon szeretek az Törökországban: sok domb, hegy, legyen nagy vagy kicsi, mindenhol ott díszeleg a török zászló, a városokban esti hangulatfényekkel kivilágítva. Magáért kiált, hogy másszak fel a tökéletes kilátásért.... és mindig meg is teszem. Az utak teljes hiánya teszi még kalandosabbá.) Természetesen nem hagytam ki ezúttal sem. Naplemente, tenger és panoráma-függő vagyok!
Délután a kikötő csábított el és jó pár órára fogva tartott.... Néha jó semmit tenni, gyönyörködni, zenét hallgatni és teázni, enni egy köfte ekmeket. Ekkora kikötőt ennyi hajóval még nem láttam, a víz mégis tiszta, nem zsúfolt, a parti sétányt hatalmas zöld parkok, tágas terek, apró büfék és teakertek szegélyezik. Minden eddigi ismert várostól eltérő a Fethiye-atmoszféra. Este Calis beachen élőzene és nargile mellett intettem könnyes búcsút a városnak.


 Utazás a naplementében


 Kayaköy, a szellemfalu


 Ölüdeniz




 Kabak

 Kabak beach


 Pillangó-völgy

 Esti fények

 Kikötő

 Piac


 Kőtemplom

 A város felett...






A kora reggeli busszal irány Izmir! Az idő borús volt, a város túl nagy és zsúfolt Fethiye után.... Bosszantott, hogy a másnap hajnali géppel kellett volna visszautaznom, a reptérre nem mellesleg a hajnali órákban nincs tömegközlekedés, így esti időpontra módosítottam a járatomat. Este végigjártam a főbb látnivalókat Konak, Alsancak, egy tál ízletes Iskender kebabbal  (imádom, fűszeres, ízletes, paradicsomszósszal, joghurttal és olvasztott vajjal tálalják...) zártam az estét. Az alaposabb sétát másnapra hagytam volna...ha. Ám, ahogy elindultam, a főtéren egy fesztiválba futottam… Mint kiderült, boyoz fesztivál volt, ami egy török péksüti (főleg Izmirben nagyon híres). A város vezetése ingyen osztotta kis bódékból, teával, sajttal és tojással. A parti sétányon hatalmas színpad volt felállítva, koncerteket hallgattam, a kedvenc török zenéim sorra csendültek fel, táncoltam napsütésben boldog török fiatalokkal, balra a tenger, jobbra a fűben piknikező családok, szerelmespárok…. az egész napot ott töltöttem, nem bírtam levakarni a tejbetök vigyort az arcomról. Ennél kevesebb is elég hogy jól érezzem magam, de ez a véletlen rendezvény egy kivételesen boldog nappal örvendeztetett meg.
Sajnos semmi sem tart örökké, az esti géppel visszarepültem Adanába. Nem mondanám, hogy eseménytelen vakáció van a hátam mögött! :D
















Hoş geldin! - Üdvözöllek!

Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy megosszam az élményeimet, tapasztalataimat, amelyeket ez alatt a 2 szűk hónap alatt szerzek Mersinben...