İsmét mozgalmas másfél hét áll a hátunk mögött. Pörögnek az események a projekten
és a privát életemben egyaránt, ezért nehéz az írásra időt szakítani, de nem
adom fel! :)
Az idő továbbra is jó, miközben e sorokat körmölöm, hátsó felemet napoztatom
a tengerparton. Budapestre - 1 fokot mutat a telefonom. Kitartás odahaza!
A közösségi munkánkat illetően lassan kész leszünk a színdarabbal. Szöveget
írtunk, lefordíttattuk törökre, díszletet festünk, kellékeket és jelmezeket
készítünk, próbálunk, mindezt jó hangulatban, sok nevetés közepette.
Szerencsére, a csapat lelkesedése, pozitív és nyitott hozzáállása, az
együttélés apró nehézségei ellenére is tovább erősödött.
Lezajlottak az első interkulturális estek (olasz és magyar), melynek során
prezentációk, videók, zenék segítségével mutatjuk be a kultúránkat. Az országunkra
jellemző tipikus ételeket főzünk és szolgálunk fel vacsorára. Természetesen, az
édességek és a nemzeti (vagy éppen a boltban vásárolt) alkoholos italok
fogyasztása is az esték szerves részét képezik. :) İnşallah, a magyar estünk is
jól sikerült, gulyással és Sára szuper zöldséges curry-jével, prezentációjával,
falatkákkal és persze pálinkával.
November 10-én különleges élményekkel teli napot töltöttünk együtt. Ez a
nap a Török Köztársaság alapítójának, Mustafa Kemal Atatürk halálának évfordulója.
Reggel 9-kor egész országban megáll az élet, egy perc néma tiszteletadás, majd
megemlékezési ceremóniák zajlanak. Seyhan, az alapítvány vezetője elvitt minket
a középiskolába ahol tanít, így a tanulókkal együtt mi is részt vehettünk az
eseményen és a diákok által tartott előadáson. Szuper rendes, még egyen pólókat
is kaptunk a jeles nap alkalmából. Az ünnepség után a tanárokkal együtt
teáztunk és kávéztunk. Kaptunk némi szabadidőt a zeneteremben, ahol (a sok
zenében tehetséges önkéntes barátomnak köszönhetően), igazi kis jamboree kezdődött,
szünetben a tanulók is csatlakoztak és közösen folytatódott a rögtönzött
muzsikáláshoz. :)
Az iskolai látogatást követően a Mersini teknőskórházba látogattunk. Nem
mindennapi élmény volt ezeket a szabadon elő, hatalmas ősi teremtményeket
testközelből megcsodálni és óvatosan simogatni... Ugyanakkor ismét visszaköszön
az emberi kegyetlenség... A kis betegek egy részét halászok hálója sebesítette
meg, de volt nem egy szerencsétlenül járt jószág, akinek a fejét közvetlenül
bántották és törték be valamilyen kemény tárggyal. Nagyon bízom benne, hogy
mindannyian meggyógyulnak.
Kora délutánra járt az idő, Seyhan elvitt minket ebédelni egy különleges
tradicionális török étterembe. A specialitás "TarMer" nevű (mozaik
fantázianév a 2 város, Mersin és Tarsus nevéből) leves, ami saját találmánya a
tulajdonosoknak. Food porn, gaszrorgazus a javából...
A nap még nem ért véget. Következő célunk a közeli Çevdosan üzem volt, ahol
a kommunális hulladék összegyűjtését, szelektálását és préselését végzik. Az
így keletkezett végterméket ezután más vállalatoknak értékesítik, akik
újrahasznosítják a hulladékot. A manager hölgy nagyon kedves volt,
körbevezetett minket, válaszolt a kérdéseinkre és ajándékot is kaptunk.
Kivételes élmény volt, megismerni a folyamatot, a működést és hihetetlen
tapasztalat volt a gigantikus hulladék hegyek között sétálni. Napi szinten 2-5
tonnát dolgoznak fel, nem is merek belegondolni, ha ők nem lennének, hol
végezni ez végeláthatatlan mennyiségű folyamatos hulladék-áradat... A legérdekesebb személyes tapasztalat, hogy
legnagyobb meglepetésemre egyáltalán nem volt büdös... De borzasztóan
monoton és nem túl hálás feladat lehet egész nap egy futószalag mellett állni
(akár több műszakban) és hulladékot szelektálni. Becsüljük, meg amink
van...
A part takarítás továbbra is a napi munkánk része, de sokszor elkeserítő és
bosszantó. A már bezacskózott, egy helyre gyűjtött szemétlerakatainkat az
időjárás szétmállasztja, állatok, emberek (?) kinyitják, megrongálják a
zacskókat, a szél ismét szanaszét viszi a szemetet (és szedhetjük fel
ismét)... Újra kell zsákolnunk mindent, sok-sok 10 négyzetméteren, mielőtt még
rosszabb lesz a helyzet. Remélem hamarosan tényleg elviszik...
Némileg kételkedem, találkoztam néhány viharvert zsákkal, ami már egyszer újra
volt ily módon.
Volt egy bulis esténk Mersinben, a parti sétányra ültünk ki beszélgetni és
módjával borozgatni, több helyi fiatal is csatlakozott hozzánk. Többek között
egy Pablo nevű Argentin srác, aki már lassan egy éve utazgat egy hátizsákkal a
világban (a hétvégére vendégül is láttuk magunknál pár napra). Vidám beszélgetésinket
a helyi rendőrök szakították félbe... Elvileg nem nagyon szabadna az utcán
alkoholt fogyasztani, de valószínű csak unatkoztak és nem volt mindennapi
látvány ennyi vidám fiatal Európa minden részéről. Szerencsére elég lazák
voltak, egy ejnyebejnyével és a maradék kiöntésével megúsztuk (már aki nem volt
olyan élelmes, hogy egyből betegye a táskájába :P).
A jövőmet illetően is gyökeres változások történtek, egyik esemény követi a
másikat, felfoghatatlan tempóban. A vakációm vége fele közeledbe, Fethiyeben
csapott le rám az érzés, hogy itt szeretnék (itt fogok!) maradni
Törökországban és tovább folytatni a missziómat. Amit itt megtanultam, hogy
bármi lehetséges, bármi sikerülhet, higgyek önmagamban és ne engedjem el az
álmaimat. Ne álmodjam az életet, hanem éljem az álmot. Bármennyire is elcsépelt,
giccses Coelho-idézetnek hangzik, 1
héten belül valósággá vált a hirtelen elhatározás. Jelentkeztem egy 10 hónapos
EVS-re Şanliurfába. Az alapítvány a már Törökországban tartózkodó szír
menekülteknek segít a nyelvtanulásban, boldogulásban és eligazodásban, az
országban (tréningek emberi, állampolgárságot és menekültek megillető jogokban,
munkavállalás, lakhatás...) valamint integrálódásban (interkulturális és sport
programok, szabadidős programok szervezése). Önéletrajz küldése, majd Skype
interjú, aminek a végén közölték, hogy várnak szeretettel a programra és
töltsem velük a hétvégét, meghívnak. Egyik percről a másikra vett új irányt az
életem. Életem első tetoválására is sor került... :)
A meghívást természetes elfogadtam, péntek este már a buszon robogtam (egy
napos kitérővel először Gaziantep -a baklava fővárosa- felé). Egy másik magyar önkéntessel
szerveztük a találkozót hetek óta. Nos, az utolsó pillanatban, a találkozó
előtt eltűnt, annak ellenére, hogy online volt, egy üzenetemre és hívásomra sem
válaszolt a mai napig. (Innen is üzenem neki, hogy köszönöm a korrektségét! :).
Szerencsére a jó emberek megtalálnak. Az éjszaka közepén érkeztem
Gaziantepbe, városi busz már nem járt, egy percen belül beszélgetésbe
elegyedtem pár fiatalemberekkel. Nagyvonalúan elfuvaroztak a hotelbe és
másnapra meghívtak, hogy töltsem a régi baráti társaságunkkal a délutánt.
Másnap korán keltem, körbejártam a városközpontot, a bazárt, a Gaziantepi várat.
Kelet, Törökországnak egy teljesen más
arcát mutatta, mint amit eddig megismertem. Az emberek visszafogottak,
vallásosabbak, maga város, mint egy időutazás: Patinás kőházak, többszáz éves
karavánszerájokból kialakított kávézók (han-ok), fürdők, dzsámik és épületek. Az
élet az utcán zajlik, mintha az egész óváros egy piac lenne: az éttermek előtt
sütnek, árulják a zöldségeket, gyümölcsöket és kézműves portékákat. Antep a
világ egyik gasztronómiai fővárosa, több mint 600 különböző török étellel. Egy
több mint 500 éves, anno karavánszerájként működő ősi épületben élveztem a
török kávét, az élőzenét és a napsütést. Délután új barátaimmal vízipipáztunk,
teáztunk és beszélgettünk. Marasztaltatlak, egyikük édesanyja tradicionális
Gaziantepi vacsorával készült a társaság részére. Muszáj volt tovább mennem Şanliurfába
az új alapítványomhoz, ezért vissza kellett utasítanom... (Majd legközelebb).
Elvittek az állomásra, megvárták velem a buszt... Semmibe nem engedtek
anyagilag beszállni, a buszjegyért is erőszakosan kellett fellépnem, hogy
márpedig ez az én költségem. Őszintén, minden hátsó szándék és viszonzás
reménye nélkül tettek mindent, konkrétan kinevettek, amikor be akartam szállni
a számlába. Mindig megdöbbent, de ott tényleg ilyen önzetlen és
vendégszerető emberek élnek.
Késő este érkeztem meg Urfába. A közel egymilliós városban nagy arányban
élnek kurdok, szírek és egyéb arab kisebbségek, teszik mindezt békében. Jövendő
lakhelyem a város központjában, egy szuper tágas, 3 erkélyes apartman a 6.
emeleten, pazar kilátással a szemközti modern és zöld parkra. Nem kicsit voltam
megelégedve. A török projekt koordinátorom Betül, és Büsra (egy hasonló
alapítványnál dolgozó leányzó), szuper aranyosak voltak, egy hosszú
beszélgetésre és közös teázásra futotta, utána eltettük magunkat holnapra.
Másnap közös bőséges reggelire hívott Büsra, a város egy felkapott, autentikus
reggelizőjében, hihetetlen mennyiségű különleges helyi specialitással…. Eddig
nem hittem volna, hogy lehet 2 órán át reggelizni, de nagyon is lehet… pláne
ilyen jó társaságban! Teli hassal csatlakoztunk Betül-höz a tréningközpontban,
megismertem Ibrahimot, az alapítvány vezetőjét. A hétvégéken tréningek zajlanak
arab nyelvű tolmáccsal, a lakhatással és munkavállalással kapcsolatos előadásra
csatlakoztunk be, Büsra fordított nekem angolra. A tréning informális volt,
játékokkal, közös teázással a szünetekben, ebéddel a végén
oklevél-osztással. Kisebb érzelmi sokkot éltem át, párszor a sírás fojtogatott.
Ott volt 30 fiatal felnőtt szíriai a tréningen, jól öltözöttek, kedvesek, nyitottak,
életvidámak, nevetnek, tanultak, jónéhányan angolul is beszéltek (ennyit a „migráns
terroristákról”). Mindezt annak
ellenére, hogy egy polgárháború elől menekülve nem lehetett egyszerű múltjuk és
egy új országban igyekeznek épp mindent újraépíteni a semmiből, mindezen
akadályokat könnyebben kezelve, mint az átlag nyugat-európai ember a napi
problémáit. Igen, itt van egy ország, ami nem gyűlöl, hanem segítő kezet nyújt.
Itt van egy alapítvány, ami 100%-ig önkéntesből szerveződik, akik a szabad
idejükben jönnek és segítenek, egyenlő emberként kezelnek mindenkit. Itt van
egy város, ahol a kisebbség nagyobb, mint a többség, mégis béke, biztonság és kulturális
sokszínűség van. Érzem, ha a világot nem is fogom megváltani, de tényleg valami
fontosat és jót tehetek majd 10 hónap alatt.
A tréning végén az önkéntesekkel átmentünk az 5 perccel arrébb található
központunkban, irodánkba, kicsit beszélgettünk és átbeszéltük a projekt
részleteit, majd a lányokkal egy szír büfében ettünk egy igazi falafelt (150
forintért:D) és egy bájos kávéházban pletykáltuk át az estét, a jövőbeli
utazásainak tervezgetve. A kávéház mellett találtunk egy helyet, ahol ingyenesen kezdhetünk el tanulni arabul, elhatároztuk hogy majd belevágunk. Visszafele sétálva forró salep-et kortyolgattunk (édes, meleg tej, keményítővel és fahéjjal -yum...) Olyan jól éreztem magam velük, hogy bevállaltam az
éjféli buszt, 9 óra utazás után reggel kezdtem a munkát Kazanliban… Totál
megérte!
Török iskolában
Életem első tetoválása, a sikerem Skype interjúm után. :)
Teknőseink :)
Iskolai előadás
Megemlékezés as iskola udvarán
Zenebona
Egyenpóló
Teaszünet
Szeméthegyek
Préselt alumínium
Hotel reggeli
#Gaziantep
Óváros
Kút
Olivabogyók minden mennyiségben
Antepi vár
Cami
Élőznene
Han (Karavánszeráj)
Turkish Coffee
Utcakép
Kebab <3
Kilátás az apartmanból
A reggeli! (egy része:)
"Légy önmagad, én már önmagam vagyok"
Kudish Coffee
With Betül & Büsra
Friends from Antep
Háttérvarrás